Bevezetés

Az ember a valóságot ún. Gestaltokban észleli, vagyis egészlegesen. Ha valamit megtapasztalunk, akkor azt szőröstől-bőröstől tapasztaljuk meg: a jelenet egészében színeket, formákat, méreteket, hangmagasságot, hangerőt, illatokat, ízeket, hőmérsékletet, állagot stb. regisztrálunk, nagyrészt tudattalanul – és végül az egészről lesz valamilyen véleményünk, hogy akkor most ez jó volt-e vagy sem, tetszett-e vagy elborzasztott stb.

Az iskolai bizonyítványban kevés lenne annyi információ, hogy „okos gyerek” vagy „okos gyerek” mert egyrészt az okosságnak van mértéke, másrészt attól, hogy valaki hülye a matekhoz, még lehet zseniális irodalomból vagy fordítva. Egy étterem értékelésével ugyanez a helyzet. Az adott helynek lehetnek jó és rossz tulajdonságai, és ezek (elvileg) függetlenek egymástól. Vagyis ha sikerül néven nevezni ezeket a faktorokat, akkor különböző osztályzatokat lehet adni az étterem egyes adottságaira. Ez az egyik.

A másik: a súlyozás. Ez például az iskolai bizonyítványból hiányzik: ha valaki amúgy színjeles lenne, de tornából történetesen kegyelemkettese van csupán, akkor ez alaposan lehúzza az átlagot. A bizonyítványban – szerintünk hibásan – minden tantárgy (ha tetszik: minden faktor) egyformán súlyos. Az étteremnek azonban lehetnek kis erényei és nagy hibái vagy fordítva. Ha az étel például ehetetlen (vagyis az étel minőségére 0 pontot adunk), az lényegesen jobban aláássa összbenyomásunkat, mint ha az étlap környezete kap ilyen értékelést. Saját étteremjáró gyakorlatában mindenki maga dönti el, hogy mennyire érzékeny pl. a tálalás esztétikus voltára vagy a vécé tisztaságára.

Ezt a különbséget a különböző faktorsúlyok használatával igyekszünk kiemelni – lásd a következő bejegyzést.